Mindannyian, akik valaha dohányoztunk, át tudjuk érezni a reklámszakember, Rory Sutherland által felvázolt helyzetet. Egy apró füstölgő papírhenger, ami úgy teremt szociális kapcsolatokat, hogy közben meg sem kell szólalni. Ez a misztikum és színpadiasság, ami ezt a „filozófus” sztereotípiát körülöleli, az érzés, amikor rágyújtasz, és hirtelen egy másik világba csöppentél és más emberré lettél, engem is rabul ejtett. Az egész kamasz koromban kezdődött, rendszeres cigaretta fogyasztóvá 15 évesen váltam és kb. 9 évig dohányoztam. Fél és egy doboz közöttire saccolhatjuk az elszívott cigaretták napi számát, ami buli vagy bármilyen társasági esemény esetén két dobozra is emelkedhetett.

Hogy miért döntöttem úgy, hogy mégis leszokom?

Először is van pár dolog, ami állandóan ott motoszkált a fejemben. Szerintem, minden dohányosnak van legalább egy ilyen. Íme, az enyéim:

• Sosem volt tiszta a lelkiismeretem tőle. Ugyan próbáltam lesöpörni magamról a külvilág óva intéseit és ítéleteit, ezek azért nyomot hagytak bennem, és időről időre felszínre buktak.
• Másrészről a mértéktelen dobozfogyasztások mellett mindig ott volt bennem az is, hogy ez csak egy átmeneti időszak: „Majd egyszer leszokom. Majd ha terhes leszek, úgy is le kell…” stb.
• Harmadrészt, és talán ez volt a legbántóbb, hogy mivel állandóan cigiztem, a barátaim, ismerőseim is ezzel azonosítottak. (Igen, a szülinapomra is mindig ezzel kapcsolatos ajándékokat kaptam!)

Ugye hogy ismerősek ezek a gondolatok? Bennem a fenti három volt a legerősebb, de azért számtalan hasonló mondat hangzott már el dohányosok szájából (hatalmas füstfelhő kíséretében persze, hogy vizuális és szagló érzékünket is éberen tartsák):

„Tudom, nem kéne...”

Ezek a gyakori dohányos mondatkezdések, de mindig van egy DE:

„de hiába, függő vagyok, nem bírom ki cigi nélkül.”

Én nem szeretem, ha nem tiszta a lelkiismeretem. Nem érzem magam jól, ha ellentmondást találok aközött, amit gondolok, és ahogyan cselekszem. Ezeket mindig egyfajta problémának tekintem, ami megoldásra vár, egy belső konfliktusnak, amit ki kell békíteni, egy válaszútnak, amiben dönteni kell. Minél hamarabb vállalod fel ezt a konfliktust magaddal, annál előbb jutsz ki az állandó bűntudat markából. Talán ennek a felismerése hozta meg az igazi áttörést.

Igazából nem volt különösebb kiváltó ok, nem tudom egy konkrét eseményhez, személyhez, képhez vagy akármihez kötni, de azért mégiscsak volt egy kis szerepe a külső körülményeknek abban, hogy felmerült bennem a leszokás gondolata. Már egy éve Londonban éltünk, ahol jóval drágább és így problémásabb lett az én függőségem, és miután kikerültem az egyetem padjai közül dohányzó társaságom se nagyon volt. Persze, ez annyira nem volt fontos, mert azelőtt egyedül is képes voltam az erkélyen ücsörögni cigiről cigire gyújtva, de az talán mégis igaz, hogy erősödött bennem az, hogy mások nem nézik ezt túl jó szemmel, és ez egyre inkább zavart. Szóval még nem volt igazi elhatározás, de már zizegett a fejemben egy hang: „Le kéne szokni”… Ez közben persze mindig halasztódott („Majd, ha elfogy az a karton, amit otthonról hoztam…”).

Ott volt előttem a kép, hogy ott állok, a cigivel a kezemben… én, a „filozófus”... És mi lenne, ha most fognék egy radírt, és letörölném a cigit a kezemből? Akkor nincs többé a „filozófus”… na de mi van helyette?

Egyik nap, amikor rettenetes náthával küzdöttem, feküdtem az ágyon, bámultam a plafont, és egyszer csak valami isteni szikra más megvilágításba helyezte az egész leszokás kérdést: „De én már milyen régen voltam beteg!” – jutott eszembe a gondolat, ami a „dohányzás gyengíti az immunrendszered” című közhelyre adott rögeszmés válaszom volt. Mindig azt gondoltam, bármilyen nevetségesen hangzik, hogy hiába van tele az orrom, és fáj a torkom, ha a meleg füstöt magamba szívom, jobban érzem magam tőle. Életem első betegsége volt, amit kibírtam anélkül, hogy rágyújtottam volna...

Ott volt előttem a kép, hogy ott állok, a cigivel a kezemben… én, a „filozófus”... És mi lenne, ha most fognék egy radírt, és letörölném a cigit a kezemből? Akkor nincs többé a „filozófus”… na de mi van helyette? És a gondolat eléggé megijesztett. Mert hát jól tudjuk, hogy a bagó senkiből sem csinál filozófust. Hirtelen nem láttam magam különlegesnek, úgy láttam magam, mint azok a barátaim, akik a szülinapomra is cigit vettek és azok az idegenek, akiktől megkaptam a „mindig cigizik és ennyi” bélyeget és más nem is érdekelte őket. Én sem érdekelném magamat az ő helyükben. "Nem értik ők az én függőségemet!" És én mit értek magamból és abból, amit csinálok?

Miután elengedtem a rózsaszín dohányfüst-ködöt, iszonyatosan üresnek éreztem magam. Miután már nem úgy láttam, hogy a dohányzás hozzáad az én karakteremhez, mint a filmeken, iszonyatosan szánalmasnak éreztem magam amiatt, hogy addig hagytam, hogy az apró, füstölgő, dohánnyal töltött papírhenger határozza meg a rólam alkotott képet, és hogy ez a tárgy, ami még ráadásul élettelen is (és én vagyok az, aki életet lehel bele), korlátozzon engem a saját szabadságomban.

Ahogy elindultam ezen a vonalon egyre több érvet tudtam felsorakoztatni a leszokás mellett, és fel kellett ismernem, hogy a muszáj dolgok és a külső elvárások engem egyáltalán nem motiválnak. Így a „Majd, ha terhes leszek” gondolat is megkérdőjeleződött bennem. Mivel, akkor már muszáj lesz... Mi van, ha akkor nem leszek rá képes? Kipróbálom, hogy bírom nélküle. Mondjuk egy évig.

És mi jött ezután?

Amikor munka után rágyújtasz, és hirtelen ezer gondolat kavarog a fejedben, amíg a munkahelyedtől eljutsz a metróállomásig, vagy a metróállomástól hazáig. Aztán egyszer nem gyújtasz rá, és az egyetlen gondolat, ami üldöz, az az, hogy rá kéne gyújtani. 

A sors fintora, hogy miközben eldöntöttem, hogy leszokom, és ez lesz az első megfázás, ami alatt nem gyújtok rá...életem leghosszabb megfázásos betegségét éltem át. Soha nem szenvedtem ennyire egy kis náthától! (Tehát nevess csak nyugodtan, de semmi nem igazolja, hogy az a feltevésem, miszerint a cigifüst gyógyít, nem volt igaz.) Úgy tűnt, hogy az Univerzum nem sok hátszelet küldött a leszokáshoz, na de azért kitartottam mellette.

Még rosszabb volt szembesülni azzal a csenddel, amit a rutinszerű rágyújtások kiiktatása okozott. Amikor munka után rágyújtasz, és hirtelen ezer gondolat kavarog a fejedben, amíg a munkahelyedtől eljutsz a metróállomásig, vagy a metróállomástól hazáig. Aztán egyszer nem gyújtasz rá, és az egyetlen gondolat, ami üldöz, az az, hogy rá kéne gyújtani. Észreveszed, hogy a lépteid felgyorsulnak, és igen, már tényleg futsz hazáig...

Egy darabig így ment, egészen szapora léptekkel próbáltam átsuhanni a napirendembe épített dohányzóidőszakokat. Aztán tudatosodott bennem, hogy ez így nem is rossz, mennyi időt spórolok meg így, amit fordíthatnák jobb dolgokra is. Később a gondolatok is visszatértek.

A kávét többnyire eddig is cigi nélkül ittam. Mivel a barátaink között nem nagyon vannak dohányosok, az alkoholfogyasztást sem volt nehéz megszokni cigi nélkül. Különösen, hogy ki kellett menni hozzá a szórakozóhelyről. Pedig azelőtt azért elfogyott egy-két doboz egy-egy buli alkalmával, és előbb mondtam le a piáról, mint a cigiről.

Nem voltam nagyon szigorú magamhoz, amikor eldöntöttem, hogy leszokom, mert tudtam, hogy a "muszáj" dolgok nálam nem működnek. Ezért még magamnál tartottam egy doboz cigit a táskám mélyén elrejtve, mert megnyugtatott a gondolat, hogy ha nagyon szeretnék rágyújtani, megtehetem. Az utolsó kartonból 4 doboz azóta is be van dobozolva valahol a szekrény mélyén. Ugyan a napirendemből sikerült kiiktatni a cigiszüneteket, de egy-egy stresszes nap alkalmával előfordult, hogy elszívtam egy-két szálat. Már nem volt ugyanolyan érzés. Egyszer megittam egy sört helyette, és az is bevált. (Nem, nem lettem alkoholista.) Amikor elmentünk nyaralni és dohányzó társaságom is akadt, még engedtem az utolsó kísértésnek...és tényleg ez volt az utolsó. Azóta - már lassan három éve - egy slukkot se...

Amitől nem szabadulsz egykönnyen...

A legnagyobb kihívást a cigiszüneteknél érzett üresség jelentette, mint amikor ebédidőben éhes leszel, és semmi másra nem tudsz koncentrálni, csak arra, hogy korog a gyomrod. Amikor úgy érzed, hogy valamit kihagysz a napirendedből, és megáll az idő. Már jóval a leszokás után olvastam egy tanulmányt egy brit leszoktató kampányról, aminek keretében megállapították, hogy a legtöbb leszokni vágyó dohányos ezen a ponton adja fel, amikor szembesül azokkal a nehézségekkel, amikkel addig nem számolt. A tanulmány szerint ezért nagy hangsúlyt kell fektetni a "felkészítésre", hogy tudatosodjon a leszokni akarókban, hogy ez mivel is jár. Sokszor maradunk magunkra az ilyesfajta közhelyes "baráti együttérzésekkel", hogy:

"Minden csak rajtad múlik."

Ez a folyamat sokkal összetettebb annál, minthogy csak leteszem és kész. 

Nekem nem volt szükségem külső segítségre a leszokásban: se nikotintapasz, se elektromos cigaretta, és mások támogatását sem éreztem annyira szükségesnek, mert engem az motivált, hogy saját magamért teszem, és amúgy is szeretek másoknak meglepetést okozni. Az emberek különbözőek lehetnek ebből a szempontból, ezért a leszokáshoz szükség van egyfajta önismerethez, hogy tudd, hogy téged mi motivál. Van, aki félti az egészségét, van, aki spórolni szeretne és olyan is van, aki saját gyermekei jövőjére gondol, hogy egy-két példát említsek.

Engedd el a rózsaszín füstködöt, mert a világ sosem lesz rózsaszín, és nem is kell, hogy az legyen. 

Sok pszichológiai tényező is meghatározza azt, hogy kiből lesz függő, és kiből nem. Néhányan ezt a kamaszkori lázadással hozzák összefüggésbe. Mások szerint a dohányzás egyfajta beszédelkerülő stratégia is lehet - ahogy azt a kezdő monológ is aláírja - és ezáltal egyfajta önkifejezési problémát is jelenthet. Néha csak úgy nem szeretnénk beszélni, mert fárasztó, néha viszont kerüljük az olyan helyzeteket, ahol saját érzéseinknek és gondolatainknak adhatunk hangot, ezért inkább rágyújtunk, és máris van egy jó ürügyünk, hogy miért ne kelljen. Szerintem mindenképpen szükséges egyfajta önvizsgálat a leszokáshoz. Lehet, hogy úgy érzed, hogy a fenti két példából egyik sem igaz rád, de mindenképpen egy jó kiindulópont, ha kérdéseket teszel fel magadnak. Már csak azért is, mert nem lecserélni akarsz egy rossz szokást egy másikra, hanem meg akarod oldani a problémát, az pedig ott kezdődik, hogy megérted, hogy mi az. A probléma ott van, akkor is ha nem akarsz róla tudomást venni. Engedd el a rózsaszín füstködöt, mert a világ sosem lesz rózsaszín, és nem is kell, hogy az legyen. 

A mai napig szoktam cigivel álmodni. Kósza ábrándok, hogy éppen rágyújtok, és visszatér a bűntudat... Aztán felébredek, és észreveszem, hogy most sem gyújtottam rá, és az egy év már lassan három lesz. Ez mindig jó érzéssel tölt el, úgy érzem, hogy tettem valamit magamért, és ki is tartottam mellette. Egyáltalán nem úgy élem meg, mintha valami "örök szenvedés" lenne a vissza-visszatérő kísértéssel. Szerintem sosem fogom tudni, gyökerestől kitépni magamból ezt a gondolatot, de nem is akarom. Ez csak annak állít emléket, hogy valaha dohányoztam. Eszembe juttatja, hogy a döntés mindig az én kezemben van, hogy bármi is jöjjön, nem akarok visszafordulni, ha már idáig jöttem...