Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsiny országban, valahol Kelet-Európában…

…élt egyszer egy árnyjátékos tánccsoport, akinek saját hazájában nem ment túl jól a sora. Mivel országukat kicsinek érezték, felkerekedtek, és elindultak Hetedhétország ellen szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, útjuk során több ország tehetségkutatóján megmérettették magukat, de sehol sem jártak szerencsével.

Már 10 éve vándoroltak, de ha már ennyire gyüttek, nem álltak meg. Menet közben egyre csak azt dúdolták: „Úgy szeretném, ha lenne szerencsém…” , és mentek tovább, járták az országot-világot, erdőn-mezőn át...

Egszercsak jött a hír az Óperencián túlról: „Kihirdetjük ország-világ előtt, hogy Angolország tehetségeket keres. Azok a vitézek, akik elkápráztatják az udvari tanácsot, a királyi család színe elé léphetnek produkciójukkal és 250 ezer aranytallér jutalmat kapnak.” Több sem kellett nekik, hipp-hopp eldöntötték, merre folytatják útjukat. Készen álltak ők a három próbára, hogy elnyerjék Angolország népének és a világnak szívét. 

Ült az udvari tanács a királyi színház közepén, és sorban hallgatták meg Angolország muzsikusait és mutatványosait, amikor a tömegből messziről jött vándorok léptek elő. A nép elhalkult.

- Hát ti hunnan gyüttetek? – kérdezte Kável Simon, az udvari tehetséggondozó.

- Magyarországrúl. – válaszolták büszkén.

Kável Simon nyelt egyet. Ugyan nem sokat hallott az idegenek hazájáról, de amolyan kelet-európainak hangzik, az pedig nem jó. Főleg most nem. Egy darabig tétovázott, majd értetlenkedve tette fel következő kérdését:

- És mi szél hozott titeket országunkba?

- Híresek szeretnénk lenni – válaszolták határozott hangon -, és azt csak itt lehet.

Ha bajsza lenne Kável Simonnak, bizonyára azt pödörgette volna, miközben azon morfondírozik, mit fog szólni népe, ha már az ország tehetségkutatójába is beengedik ezeket a fosztogatókat, akik ügyes furfanggal veszik el a munkahelyeket és segélyeket népétől. Egy cinikus mosoly kíséretében tanácsosára néz, aki, hogy lesegítse a torkán akadt gombócot a gyomráig, a serlegéhez nyúl.  Ennél nagyobb hátszelet nem is kaphattak volna a vitézeink…

...és mint, ahogy láthattuk csak ámultak és sírtak a világszép királykisasszonyok és az egész nép is, mert hát ilyen szépet és szentimentálisat már régen láttak. Volt ebben minden, ami könnyeket csal az ember arcára: szerelem, háború, halál és kisgyerek. Így az árnyékos tánccsoport attrakciója világszám lett, ők pedig sorban állták ki a próbákat.

Mivel megvolt a magukhoz való eszük, a harmadik próbát már nem bízták a véletlenre. Értették ők a marketinget, és tudták is, hogy ezt a versenyt eddig csak angulus produkciókkal nyerték meg, így ők is összegyűjtöttek mindent, amit az országról tudtak, és beépítették árnyjátékukba.

Több sem kellett az angol népnek, nyomban nekik ítélték a 250 ezer aranytallért és a lehetőséget, hogy az angol királynő előtt is bemutathassák játékukat. Kável Simon megígérte, hogy segít nekik feljutni a világot jelentő deszkákra is - ha már annyira szeretnék -, és valami távoli várost is emlegetett, valami Lasz Vegazt. Még kicsiny országuk királya is gratulált, és megköszönte, hogy dicső hírnevet szereztek hazájuknak. Az árnyékosok pedig innentől kezdve boldogan éltek, míg meg nem haltak…

Ez a mese azonban nem ér véget ilyen hamar...

Az árnyékos táncosok diadala szájról-szájra, faluról-falura, országról-oszágra terjedt. Hamar eljutott a híre Lengyelországba, ahol lengyel barátaink is megirigyelték a hírnevet a magyaroktól. „Ejnye, de szeretnénk mi is azt a világhírt!” – mondták és kitalálták saját meséjüket, ami szájról szájra terjedt Lengyelországon innen és túl:

Ennek a mesének azonban fele sem volt igaz! Hisz a király és az angol nép egy szavát sem értették a lengyelül kornyikáló szegénylegénynek. Később azonban ez a mese is majdnem valóra vált. Csak épp nem lengyelekkel, hanem magyarokkal. Megint.

Az árnyékos táncosok hazájából a népi táncosok is elindultak szerencsét próbálni Angolországba.

A magyar népi „combütögetők”  nagyon megnevettették az angol népet - mert hát ugye az angol nép ilyet még nem látott -, és ezzel sikeresen kiállták az első próbát. Azóta Angolországban se hírük se hamvuk, de kis hazájukban már világsztárként emlegetik őket.

Ha ez a világhír messzebb jutott volna, az én mesém is tovább tartott volna…